Mark Shanahan a New York Times kritikusai által is elismert igazi művész. Gibson Frazier színész, író, filmkészítővel közösen írta a Kill me (Ölj meg) című filmet. Ezenkívül kiváló színházi szakember (színész, rendező és színdarab író - a honlapja: mark-shanahan.net). Mivel tehetséges, ezért elismerő dicséreteket kap alakításaira és szerepelt a David Letterman Show-ban is, ahol ő köszönthette születésnapján a híres műsorvezetőt. Mark írta meg A Sherlock Carol színdarabot, aminek főszereplőjével Drew McVety amerikai színésszel volt szerencsénk interjút készíteni angol oldalunkra a sherlockian-sherlock.com-ra. Drew McVety nekünk magyaroknak is ismerős az Esküdt Ellenségek, a Felejthetetlen vagy A Férjem Védelmében sorozatokból. Az interjúnk óta is jó online kapcsolatban vagyunk vele és ő ajánlott minket Mark Shanahan figyelmébe. Mark ugyanis most tavasszal írt egy gyönyörű cikket arról, hogy gyerekként mennyi erőt és reményt adott neki Sherlock Holmes, mikor szeretett édesapjának gyilkos kórral kellett megküzdenie. Így aztán egy sajtós lépett kapcsolatba velünk, hogy vállaljuk-e a cikk megjelentetését. Valóban hihetetlen, de Mark Shanahan teljes bizalommal és ingyen kínálta számunkra az általa készített remekművét, ráadásul olyat, ami igen személyes. Mégcsak linket se kért a saját - vagy színdarabja weboldalára, mert nem a reklámozás vezérelte, hanem a reményteli üzenet, amit az emberekhez szeretne eljuttatni. (A New World Stages-en játszott előadásra amúgy csak január 2-áig lehetett jegyet venni.) Mi azért illendően hivatkozunk személyes weblapjára és A Sherlock Carol oldalára, mert természetesen igent mondtunk az ajánlatra. Nem csak azért mert felemelő érzés egy ilyen remek író írását közölni, hanem mert megható emberi történetről van szó és szerencsére Mark édesapja már sok éve gyógyult. Így olyan történet, aminek a vége is szép. Mi mindig hangoztatjuk, hogy a legnagyszerűbb detektív a remény szimbóluma és Mark története is jól példázza ezt. Kértünk engedélyt, hogy az írást magyarul is megjelentethessük nektek. Az engedélyt Mr. Shanahan örömmel megadta, sőt, boldog, hogy hozzátok is elérnek érzései, gondolatai. Szeretettel közöljük tehát - Revati fordításában - Mark sorait, ami reményeink szerint örömötökre szolgál:
SHERLOCK SZÍNRE LÉP - Mark Shanahan cikke
Van úgy, hogy a hősök minden felhajtás nélkül bukkannak fel, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk.
Tízéves koromban édesapámnak súlyos betegséggel kellett megküzdenie. Otthon mindent áthatott az aggodalom, de apám tisztában volt vele, hová vigyen, hogy kiszakadjak a folytonos bizonytalanságból és idegeskedésből.
Az esős szombat délutánokon elmentünk East Village-be, a Theatre 80 nevű moziba, ahol mindig két régi filmet adtak egymás után. Biztos vagyok benne, hogy azért választottam a szakmámnak a színházat, mert arra emlékeztetett, milyen öröm töltött el apámmal ülve a sötét nézőtéren, teljesen belefeledkezve a vásznon kibontakozó történetbe. Egyszerűen maga volt a mennyország, egy olyan időszakban, mikor ez a hely elég távoli valaminek tűnt fel annak az egykori tízéves kisfiúnak.
A mozi tompán volt megvilágítva, és ott úgy éreztem, minden rendben van. Találkoztam Hollywood aranykorának hőseivel, legtöbbször thrillerekben, mert ezeket szerettem a legjobban. Azokon a délutánokon Cary Grant megmászta a Mount Rushmore-t, Bogart fáradtan, de keményen állta a világ kihívásait, Orson Welles pedig felkereste Bécset.
Emlékszem, az egyik ilyen szombat estén az eső nem csak esett, hanem szakadt. Az apám éppen egy kórházi kezelés előtt állt. Amikor megérkeztünk a moziba, egy lenyűgöző karakter kelt életre a vásznon. Sherlock Holmes színre lépett, pont akkor, amikor a leginkább szükségem volt rá.
Basil Rathbone játszotta, akinek önelégült mosolya azt sejtette, tisztában van vele, mennyire sármos. És persze vele volt legjobb barátja, hűséges társa, dr. Watson, akit Nigel Bruce alakított. Aznap A Sátán Kutyája és a Sherlock Holmes Kalandjai voltak műsoron, az a két film, amelyekben a két színész az egyik legjobb alakítását nyújtja. A ködös londoni utcák, a titokzatos bérkocsik, a gonosz bűnözők és a lenyűgöző következtetések - minden megvolt és lenyűgözött. Rajongó lettem.
Mint oly sok más tízéves, aki megismerkedett a karakterrel, én is többet és többet akartam belőle. Egy hónap múlva a karácsonyfa alatt várt Sherlock Holmes összes kalandja Arthur Conan Doyle-tól. Az első betűtől az utolsóig elolvastam.
Kedveltem a kalandos történeteket, így ezek az esetleírások tökéletesek voltak számomra. A nyomozó világában időzve nem kellett a valódi élet nehézségeivel törődnöm. Minden kalandban ott volt a főhős és hű társa barátsága. És úgy éreztem, ennek a barátságnak én is a részese vagyok.
Meg voltam győződve róla, hogy én is épp olyan kiváló társa lennék Sherlocknak, mint amilyen Watson. Bármilyen aggasztó is volt a helyzet, Holmes mindig azt állította, hogy van megoldás – és én hittem neki.
Csodáltam az összes történetet. Ott volt a mérgeskígyó, aztán az eltűnt kék ékkő, a megoldhatatlannak látszó titkosírás…. és az is, amelyben meghalt.
Álljunk csak meg egy szóra. Jól olvastam? Sherlock Holmes – halott? Soha többé nem bukkan fel?
Ez biztos nem történhet meg! Elvégre, Conan Doyle soha nem csinálna ilyet….. Vagy mégis?
Nyomoznom kellett ez ügyben. A könyv előszava, amit egy fellengzős nevű tudós írt, szolgált némi magyarázattal. Holmest megölték. Az sem volt titok, hogy ki tette.
Egy idő után Doyle megutálta főhőse népszerűségét. „Holmes miatt nem jut időm értékesebb dolgokra” - panaszolta az édesanyjának. Így aztán 1893-ban kiadta A végső probléma című történetet, amiben a biztos halálba küldi a nyomozót – ősellenségével, Moriarty professzorral verekedve mindketten a Reichenbach-vízesésbe zuhannak.
Szerencsére a viktoriánus kori olvasóközönség osztozott a felháborodásomban. Az író gyűlölködő leveleket kapott. Az olvasók könyörögtek, hogy gondolja meg magát. „Tartsuk életben Holmest” kampányok zajlottak, és a világ számos pontján közöltek az újságok gyászjelentést egy kitalált karakterről. A The Strand Magazine, amelyben a kalandok megjelentek, majdnem csődbe ment, amikor húszezren mondták le az előfizetésüket, azzal az indokkal, hogy a lapban nem lesz több Sherlock-történet.
Holmes halála után Watson szíve éppúgy összetört, mint az enyém. Így emlékezett meg barátjáról: „A legjobb és legbölcsebb ember, akit valaha ismertem.” Ha a jó doktor csak egy kicsit is jobb megfigyelő lett volna, rájöhetett volna, hogy a detektív halálának ügye még egyáltalán nincs lezárva.
A testét nem találták meg. Vajon ez a színpadon kívül történt haláleset volt Doyle számára a legkényelmesebb? Vagy gondosan tervezett volt az egész?
Sherlockban mindig volt valami színpadias. Drámára való hajlama pedig esélyt adott neki, hogy ne csak Moriarty-t győzhesse le, hanem egyben a halált is kicselezze.
A haldokló detektív-ben Holmes ezt mondja: ”Hogy egy szerepet eljátsszunk, annak az a legjobb módja, ha átéljük azt”. Kiváló színészi képességekkel rendelkezett, gyakran bújt olyan tökéletes álruhákba, hogy még legbizalmasabb barátját, Watsont is meg tudta téveszteni.
A doktor elismerően nyilatkozott az alakításairól. „Nem pusztán álruhát öltött. Az arckifejezése, a viselkedése, az egész ember a lelke mélyéig megváltozni látszott.” Az egyik ügyfél megjegyezte, mennyit veszített a színház azzal, hogy Sherlock nyomozó lett és nem színész. Még a Scotland Yard egyik nyomozója szerint is kimagasló, egyedi tehetségű színész vált volna belőle.
És természetesen a színház világa volt az, ahol a karakter akkor is tündökölt, amikor Doyle már végzett vele.
Holmest elsőként az amerikai William Gillette alakította színpadon, aki bőszen kampányolt azért, hogy megformálhassa. Táviratban kérdezte meg Doyle-t: ”Megnősíthetem Holmest?” A szerző, akinek még mindig közömbös volt a karakter sorsa, így válaszolt: ”Megnősítheti, meg is ölheti, azt tehet vele, amit csak akar.” Az első személyes találkozásuk alkalmával az író szemtanúja lehetett, amint teremtménye megelevenedik, ugyanis Gillette teljes Holmes-öltözékben szállt le a vonatról – vadászsapka volt rajta és pipája is volt, amik a továbbiakban meghatározó kiegészítői lettek mindazon dolgoknak, amikkel Doyle felruházta.
Végül Sir Arthur beadta a derekát. „Rendben van! - üzente az ügynökének egy képeslapon. Így tért vissza Holmes 1903-ban Az üres ház című történetben. Kiderült, hogy csak megjátszotta a halálát. Micsoda előadás! A legtöbb jó színész szerepálmai között van egy jó kis jelenet, amiben meghal, nem?
Azonban míg nekem csak párat kellett lapoznom, hogy megtudjam, Sherlockot még nem érte el a végzete, addig a viktoriánus kori olvasók tíz hosszú évet várhattak, mire kiderült az egyszerű tény – Sherlock Holmes soha nem halhat meg.
A detektív az egyik leghíresebb irodalmi alakká vált, akinek kalandjait számtalan formában feldolgozták, és az adaptációk sora egyre bővül. Doyle írói pályafutása végéig folytatta a nyomozó kalandjat, aztán pedig mások találtak ki új rejtélyeket számára. Sherlock időről-időre újra divatba jön, ám mindig készen áll arra, hogy újjászülessen, újraértelmezzék és feltámasszák. Nem tudjuk, mikor és milyen formában bukkan fel legközelebb, de egy dolog biztos: ismét megjelenik.
A közelmúltban számos televíziós és mozifilmes feldolgozás született, amiket elismeréssel fogadtak. De mi a helyzet a színpadi adaptációkkal? Holmesnak, a nagyszerű színésznek mindig lesz helye a világot jelentő deszkákon. A színház volt a hely, ahol újra és újra találkoztam Holmes-szal, életem különböző szakaszaiban bukkant fel.
El kell ismernem, gyerekkoromban lámpalázam volt, és gyakran megesett, hogy addig könyörögtem, míg nem kellett az iskolai darabokban szerepelnem. Fiatalemberként azonban a színház az otthonommá vált, egy olyan hellyé, ahol a képzelet különböző történeteket kelt életre. Évekig dolgoztam színészként, mire végül beválogattak a The West End Horror című darabba, aminek az alapja Nicholas Meyer egyik Holmes-novellája, amiben a színház fontos szerepet játszik. Bár csak mellékszereplő voltam, összehasonlíthatatlanul jó érzés volt besétálni a Baker Streetre és üdvözölni a hús-vér Holmest és Watsont. A próbák alatt ismertem meg a feleségemet – vagyis számtalan más dolog mellett Holmes-nak köszönhetem életem párját és a lányunkat is.
Azóta jó pár Holmes-témájú színdarabot rendeztem szerte az Államokban, volt köztük dráma és vígjáték is. És eljött annak az ideje is, hogy minden bátorságomat összeszedve magam is írjak egy Sherlock-történetet, kifejezetten színpadra adaptálva.
Bevallom, bár mindig is tisztelni fogom Rathbone alakítását, már nem ő a kedvencem, és véleményem szerint azok a filmjei, amik a második világháború idején játszódnak, nem sikerültek túl jól. Az idők folyamán számos színész bújt a híres detektív bőrébe (nekem Peter Cushing alakítása jobban tetszik, mint Benedict Cumberbatch játéka). Viszont sem színpadon, sem filmes feldolgozásban nem láttam még azt a Holmest, aki pontosan olyan lenne, amilyennek kisfiúkoromban elképzeltem a történetek olvasásakor.
Ma már felnőtt vagyok. Amikor 2019-ben megemlítettem a barátomnak, a csodálatos Drew McVety színésznek, hogy akarok egy Sherlock-darabot írni, és őt tartom megfelelőnek a főszerepre, Holmes-éhoz hasonló hangon csak annyit felelt: ”Akkor meg kell csinálnod!”
Így tehát megcsináltam.
Kölcsönvettem dolgokat Doyle történeteiből és összegyúrtam ezeket egy másik viktoriánus irodalmi gyöngyszemből, Dickens Karácsonyi énekéből származó részletekkel. Ily módon született meg A Sherlock Carol. Minden olyan szereplőt belevettem, akit kedvelek az eredeti művekből. Megjelenik Watson, Lestrade, Ebenezer Scrooge, az immáron felnőtt Tim Cratchit és néhány Fezziwig-rokon is. Olyan volt a szövegkönyvet írni, mintha régi barátokat mutattam volna be egymásnak egy karácsonyi partin, abban a reményben, hogy jól fogják érezni magukat.
Kisfiú koromban Holmes reményt adott és ösztönzőleg hatott rám. Írás közben úgy éreztem, emlékeztetnem kell a hősömet arra, hogy minden nehéz helyzetnek van megoldása. Őrülten hangzik? Lehet egyáltalán viszonozni egy kitalált barát szívességét? Én azt mondom, miért ne lehetne?
Dickens és Doyle vezérelt, és a darab 2020 őszén bemutatásra kész állapotban volt. Megtörtént minden előkészület.
De mint sok rejtélyes történetben, ebben is volt egy csavar. Bekövetkezett, amit senki sem láthatott előre, és a színházaknak be kellett zárniuk. A világot megrázta a járvány, a kihívás pedig nagyon nagy volt – és nem volt lehetőség rá, hogy találkozzunk egymással a színházban, és megélhessük örömeinket és bánatainkat.
Viszont a színház alkalmazkodóképes és sok mindent kibír. Csak várnunk kellett, hogy visszatérhessünk.
A Sherlock Carol lényegében a szellem feltámasztásának története, amelyben Holmes csak nemrég tért vissza Reichenbach után, de képtelen újra magára találni, és karácsonyeste is a saját démonjaival küzd. Ebenezer Scrooge szelleme kalauzolja, aki a legmegfelelőbb, hogy arra emlékeztesse, mindannyian „együtt utazunk a sír felé”. Az ő hatására a detektív megint önmaga lesz, és képes páratlan tehetségét ismét használni.
Végül a színdarabot 2021 őszén mutattuk be. Akkoriban a New York-i színházi világ még épp csak elkezdett magához térni. A premieren édesapám és édesanyám mellettem ültek a nézőtéren.
Apám győztesen került ki a betegséggel vívott harcból. Rendkívüli győzelem volt ez, méltó a reichenbachi párviadalhoz, sőt, még annál is hősiesebb. Akkor este, a tapsrendnél, a szüleim felállva tapsoltak, és ez az ováció nemcsak a színészeknek szólt, hanem azoknak a történeteknek is, amiket gyerekkorom óta kedveltem. Meggyőződésem, hogy ha egy jó történetet a megfelelő módon mondunk el – főleg, ha egy igazi hős a főszereplője –, akkor az a történet átsegíthet minket az élet nehézségein és kihívásain.
A Theatre 80-ban töltött szombat délutánok a régmúlt ködébe vesznek, ugyanakkor bizonyos vonatkozásban nagyon is itt vannak a jelenben. Az eltelt időben sok igaz hőssel találkoztam, valóságosakkal és kitaláltakkal egyaránt. De különösen hálás vagyok Sherlock Holmesnak, hogy annak idején felbukkant egy idejétmúlt színházteremben egy esős napon.
Biztos vagyok benne, bárkinek is legyen szüksége Holmesra, ő ott terem. Csak mélyedjünk el valamelyik kalandjában életünk bármely zaklatottabb időszakában. Vagy ha vagyunk annyira szerencsések, vegyünk egy színházjegyet, és legyünk tanúi annak, ahogyan életre kel.
Ugyanis Sherlock Holmes mindig színre lép, amikor szükségünk van rá. Ennyi az egész.
Ilyen egyszerű (Elementary).
Mark Shanahan, A Sherlock Carol írója és rendezője
2022 tavaszán
A cikk angol változata a sherlockian-sherlock oldalunkon:
sherlockian-sherlock.com/mark-shanahan-sherlock-shows-up.php
innen elérhető a Drew McVety interjúnk és a színdarab hivatalos oldala is
Tudtad? Van magyar Sherlock Holmes színdarab is, mely végül hangjátékká vált. Mészáros István író, Jászai Mari-díjas színművész szerezte, aki klubunk VIP tagja. Ingyen és regisztráció nélkül meghallgathatod az előadást itt a Szolnoki Szigligeti Színház művészeinek előadásában:
Sherlock Holmes és Európa Árvája különös esete
Tisztelettel: a Magyar Sherlock Holmes Club
